"Az is a célunk, hogy legyen a családtagok körül egy szociális háló..."

19/05/03 péntek
ujnemzedek.hu
Tatai Tamás Pro Voluntarius díjazottal beszélgettünk. Az interjúban többek között mesélt az Alzheimer Café létrejöttéről, a Magyarországon képviselt európai modellről, valamint az önkéntesség fontosságáról is.

Miért pont Alzheimer Café?

Ennek személyes okai vannak. Édesanyámnál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak 2008-ban. Ekkor kezdtem el információkat gyűjteni magáról a betegségről, illetve olyan innovatív demenciaprojektek után kutatni, amik segíthetnek a demenciában élőknek, illetve a családjuknak, hogy a lehető legszínvonalasabb életet élhessék, ameddig ezt a betegség lehetővé teszi. Így találkoztam az Alzheimer Café koncepciójával, még Angliában. Öt évvel édesanyám diagnózisa után költöztem haza, mert akkor már szüksége volt segítségre. Ekkor gondoltam úgy, hogy jó lenne egy ilyen Alzheimer Cafét megvalósítani itt a városban is, mert nem csak számunkra lehetne kikapcsolódási pont, de a hozzánk hasonló sorsú embereknek is segítséget nyújthatna.

Hány ilyen helyszín van jelenleg Magyarországon?

Pontos számot sajnos nem tudok mondani, mert folyamatosan nő ezeknek a helyszíneknek a száma. A program 2014 szeptemberében indult Győrben, 2015 februárjában Tatabányán, néhány hónappal utána Mosonmagyaróváron és Pécsett. Úgy tudom, hogy jelenleg ötven felett tartunk, de azt sajnos nem tudom, hogy ezzel párhuzamosan lesz-e valamilyen szorosabb szövetség az egyes helyszínek között. Erre már voltak kezdeményezések, legutóbb éppen két hete, egy Alzheimer Café találkozó konferencián Győrben, ahová sokan jöttek az ország minden részéből, de egyelőre még minden képlékeny.

A weboldalukra látogatók olvashatnak európai és amerikai modellről is. Mi a lényege ezeknek a modelleknek?

Az európai modell jellemzően az angolszász és a frankofon területeken honosodott meg, de a kettő között is vannak eltérések. Angliában ez az esemény zártkörű, ahol csak a betegek és a hozzátartozóik vehetnek részt, ezzel szemben Franciaországban a nagyközönség számára is nyitottak ezek az események, bárki látogathatja. Az amerikai modell jellegzetessége az, hogy bevonják a művészeteket is. Gondolok itt arra, hogy sokszor múzeumi környezetben rendezik meg ezeket az eseményeket, énekelnek vagy rajzolnak a betegek. Nálunk a francia modell valósult meg, ennek pedig egy egyszerű oka van: dr. Menyhárt Miklós főorvos úr, aki az első Alzheimer Cafét indította Győrben, Franciaországban dolgozott, és ő ezt a példát honosította meg.

 

Hogyan kell elképzelni egy ilyen eseményt?

Lehet ez egy étteremben, kávézóban, de akár egy közösségi téren is, ahol az emberek leülnek az asztalokhoz és elkezdenek egymással beszélgetni különböző témákról. Van úgy, hogy egy előadó is részt vesz a programon, ami a mi esetünkben az Alzheimerhez és a demenciához kapcsolóan lehet egy pszichiáter szakorvos, de lehet egy szociális-,vagy akár jogi szakember is. A lényeg, hogy olyan hasznos információkat adjon át, amelyekkel gazdagodnak az ott lévők, amiből tanulhatnak a betegségben érintettek. Ezzel párhuzamosan azért is jó egy-egy ilyen összejövetel, mert lehetőséget teremt a kikapcsolódásra. Tudni kell, hogy akik otthon maradnak a betegekkel, azok valamilyen szinten kirekesztődnek a társadalomból, éppen ezért az is a célunk, hogy legyen a családtagok körül egy szociális háló, és ne érezzék azt, hogy egyedül vannak.


Tatai Tamás, Pro Voluntarius díjazott

Akkor kvázi egyfajta közösségépítő jelleggel is működnek ezek a foglalkozások?

Pontosan. Annak idején, amikor felmerült bennem ez az ötlet felkerestem az iskola igazgatóját - TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakközép a szerk. – Patakiné Slezák Ágnest, aki már a kezdetektől fogva rendkívül pozitívan állt az ötlethez. Néhány hónappal a felkeresés után már el is indultak a munkálatok. Először a közösségi médiában, a helyi rádióban, és a televízióban reklámoztunk, ami nagy segítség volt, s talán ennek köszönhetően is kezdték el látogatni az emberek ezeket az eseményeket. Fontos, hogy azok, akik érintettek voltak ebben a témában, találkozhattak a hasonló sorsú emberekkel, információkat osztottak meg egymással, hogy a másik hogyan éli meg ezt az élethelyzetet, hogyan tud a bizonyos nehézségekkel megküzdeni. Már az segítséget nyújtott a számukra, hogy nem érezték úgy, hogy egyedül lennének. Így ennek köszönhetően valóban, egy kisebb közösség kovácsolódott össze. Továbbá ez a munka, amit elkezdtünk, a helyi szociális szakemberekkel és a város vezetésével, ez eljutott oda, hogy Tatabányán elindult egy úgynevezett „demensnapközi” is, ami lehetőséget ad arra, hogy a demenciával élő emberek ott legyenek a reggeli óráktól akár kora délutánig, és ez például a gondozó családtagot is felszabadítja néhány órára.

 

Az önkéntesek milyen attitűddel állnak hozzá ehhez a tevékenységhez?

Azok az önkéntesek, akik ilyen munkát vállalnak, rendelkeznek egyfajta szociális érzékenységgel, illetve előzetes tudással, és szeretnének segíteni. Ezek az emberek jellemzően nyitottak, átérzik a helyzet súlyát. Tudják, hogy mekkora szükség van a segítségükre, hogy az érintetteknek jobb legyen, és – amit szerintem a leginkább ki kell hangsúlyozni, különösen az Alzheimerrel kapcsolatban, hogy – nincs bennük félelem, mivel tisztában vannak a betegséggel. Az ember általában attól fél a legjobban, amit nem ismer, és mivel az itt önkénteskedők tisztában vannak a betegséggel, nem tartanak tőle, hanem az ismereteiknek köszönhetően, tudásuk legjavát tudják nyújtani.

Hogyan tudnak segíteni az önkéntesek?

Sokféleképpen. Itt az iskolán belül a diákok tudnak segíteni például azzal, hogy pogácsát készítenek, illetve felszolgálnak. De önkéntesen vannak itt az oktatóik is. A szociális szakemberek szintén, és ha jön előadó, akkor ő is. Ha ezt kivetítjük a városra, akkor az emberek már azzal is tudnának segíteni, hogy elmennek a demenciával élő családokhoz, ahol a családtagokat tudnák támogatni. Társaságot biztosítanának az érintetteknek, sétálhatnának velük, addig pedig a gondozó is pihenhet egy kicsit. Hallottam már olyanról is, aki idősek otthonába ment el önkénteskedni, és az ottani demenciával élőknek, és az ott dolgozóknak is nagy segítséget nyújtott ezzel. Elsősorban szerintem arra lenne szükség, hogy segítsük az embereket, hogy legyen társaságuk, hogy tudjanak – ha nem is szórakozni, – de legalább – kikapcsolódni.

Tehát a legkisebb segítség is sokat számít…

így van.

Miben segített önnek a Pro Voluntarius díj?

Minden egyes lehetőség, amikor az ember nyilvánosan beszélhet erről a betegségről, már önmagában segítség. A díjnak és az ennek köszönhető médiavízhangnak köszönhetjük például, hogy a közösségi médiában nagyon sokan lájkolták, és osztották meg ezeket a tartalmakat. Ezen felül azt, hogy a díj, hogyan és mennyit segített az Alzheimer Cafénak, az majd csak hosszabb távon fog megmutatkozni.