Péntek reggel, mikor kitekintettem az ablakon, álmosító, megmagyarázhatatlan üresség fogott el. Bármerre nézek, élettelen utcákon fut végig a tekintetem, a szürkeség homálya borítja a messzi tájat. Hideg eső csordogál a csupasz fák kérgéről, s már napok óta nem láttunk napsütést. A gyenge napsugarakat úgy nyeli a vastag felhőzet el, mint szürke fal. A péntek reggeli pára rányomja bánatos pecsétjét a dombok vonulatára, csak egy sárga ház emelkedik ki a borús épületek és fakó fák erdejéből. A közeli házak eső áztatta vöröses teteje pajzsként védi a bennük lakó lelkeket. Az iskolaudvar pocsolyáiban tükröződnek az apró gyereklábak. Topogásuk most kevésbé lelkes, mint más napokon. Ők is érzik, ez a reggel sokkal szomorúbb az eddigieknél. Az ősz itt felejtett néhány sárgás levelet, melyek színt adnak a környezetnek, és a fű fáradt zöldje hoz némi életet a természetbe. A szomorú külvilág bennmaradásra készteti az embereket. És mi mégis itt ülünk az irodalomórán… Mi jöhet még ezek után? (Matek?)
