„A kivitelezhetetlen álmaimat igyekszem az álmok szintjén megtartani.”

Helena Silence az Enigmával egy csodálatos könyvet hozott létre, amit érdemes az egész világnak megismerni. Legalábbis én így gondolom. Aki még nem olvasta, egy szuper könyvet hagyott ki – úgyhogy pótolja gyorsan!

Mikor alakult ki benned a történet ötlete, alapsztorija?

Évekkel ezelőtt. A főiskola alatt nem volt időm írással foglalkozni, de a diplomázás utáni nyáron akadt egy csomó. Ekkor gondoltam rá, hogy az eredeti ötletet kibontom, és meglátom, mi sül ki belőle.

Mi adott ötletet?

Egy novellával indult, amelyet egy buszozás ihletett. Nem szeretem, ha túl közel jönnek hozzám, de akkor rengetegen voltak, mindenki hozzásimult a másikhoz. Rossz érzéseim lettek egy érintéstől, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha sokkal több mindent megtudhatnánk egy ilyen véletlen során. A főszereplőm olyan ember, aki az érintéseket egy teljesen más szinten érzékeli. Képes a bőr mögötti emberbe látni, vagy éppen egy tárgy teljes történetét feltérképezni.

Megmutattad valakinek a készülő történetet? Kinek a véleménye számított a leginkább?

Az Enigmát senkinek sem mutattam meg az írás alatt. Miután elkészült, hosszú hónapok teltek el addig is, míg rávettem magam, hogy megmutassam egy-két barátnak. Mivel ezzel kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam akkoriban, csak akkor mertem hinni a könyvemben, amikor a Könyvmolyképző Kiadó vezetője megírta, hogy kiadja az Enigmát, majd szerkesztőt is kaptam. Az ő véleményük rengeteget számított.

Voltak mélypontok az írás közben? Mi, vagy ki tudott tovább lökni ilyenkor?

Furcsa, az Enigma közben nem tapasztaltam mélypontot. Néha még hiányzik is az a gondtalanság. Egy nyáron át szinte minden nap írtam, de igazából tét nélkül. A folytatásnál megváltozott a helyzet. Tudtam már, hogy mit várnak el tőlem, de persze ezt is túl akartam teljesíteni. Munka mellett írtam, ez is nehezítette, de néha azt éreztem (főleg az elején), hogy nem fog sikerülni. Ilyenkor igyekeztem átgondolni, hogy mi a valós probléma, és koncentrálni csak annak a megoldására. Egyszerre egy lépést. Közös írásaink Kemese Fannival is szinte repítettek előre. Azok az alkalmak kivétel nélkül mérföldköveket jelentettek az Ezüsthíd megszületésében.

Milyen embernek gondolod magad?

Unalmasnak, de fejlődőképesnek. Jó lenne legalább egyetlen napot úgy megélni, annyi izgalommal és örömmel, mint a fejemben lejátszódó történetekben. De az élet valahogy sosem válik olyan jóvá, mint a könyvekben.

Mi az a gyerekkori álmod, amit mindenképp valóra szeretnél váltani?

Gyerekként az ember sok mindenre vágyik. Ezek idővel nagyrészt elsikkadnak, ahogy felnövünk, de a szerencsésebbeknek sikerül már korán kiválasztani a célt, és ahhoz tartani magukat. Nálam az írással ez a cél később világosodott meg, de a lényeg, hogy meglett. Sikerült megvalósítani, de ez nem jelenti azt, hogy elfogytak az álmaim. Minden könyvvel egy újabb álmot valósítok meg, nekem ez teszi teljessé az életet. Addig folytatom, amíg ez az érzés megmarad.

Mindig is író akartál lenni?

Nem. Rengeteg minden akartam lenni. Mióta felnőttem, reálisabban látom az életet. Van egy munkám, amit szeretek, és megélek belőle, illetve egy „titkos” életem, amelyet annak szentelek, ami leginkább foglalkoztat. Leírom, ami eszembe jut, és ez másoknak is tetszik. A kivitelezhetetlen álmaimat igyekszem az álmok szintjén megtartani.

Ki a példaképed?

Nincs példaképem. Rengeteg embert tisztelek, ők mind kisebb-nagyobb hatással voltak rám. Igyekszem úgy élni, hogy a családom és az ismerőseim büszkék legyenek rám.

Kedvenc könyvek?

Nehezebb kérdés, mint a kedvenc filmek. Korszakaim voltak kedvenc könyvekkel és írókkal, de ezek is folyamatosan változtak. Az, amit olvasunk, hat ránk. Fél gyerekkoromat könyvtárban vagy olvasással töltöttem, nem tudnék anélkül válaszolni, hogy teljes legyen a lista.

Szerinted kire hasonlít leginkább az stílusod?

Eddig nem vettem észre hasonlóságot, de ezt külső szemmel valószínűleg előbb észrevenné valaki más. Igyekszem a saját hangomat követni.

Ha újraírhatnád a regényt, változtatnál valamin? Miért?

Biztosan változtatnék, de nem valószínű, hogy lényeges dolgokat, inkább csak apróbb javításokat. Ezért nem olvasom el újra megjelenés után a könyveimet. Találnék benne hibát, de mivel már nem lehet változtatni rajta, ezért inkább nem idegesítem magam ezzel.

Biztos nagyon boldog voltál, mikor megtudtad, hogy kiadják a könyved. Ki volt az első, akivel megosztottad?

Boldog és nagyon-nagyon izgatott. Amikor olvastam a kiadóvezető e-mailjét, épp dolgoztam. Első felindulásomban átrohantam a szomszéd irodába, ahol a lakótársam dolgozott, mert rögtön el kellett mondanom valakinek szemtől szemben. Ezután hívtam fel anyukámat, és újságoltam el neki

Sok kritika érkezett a könyvedre? Hogy viselted, ha valaki (esetleg) rosszat írt róla? Átgondoltad, hogy igaza van-e? Reagáltál rá? Volt olyan vélemény, ami miatt azt kívántad, bár ki se adtat volna az Enigmát?

Nem reagáltam a rossz kritikákra. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez, és még nem íródott meg az a könyv, ami mindenkinek tetszene. Valószínűleg soha nem is fog. Egyszer sem bántam meg, hogy kiadtam a kezemből az Enigmát. Sok véleményt és kritikát elolvastam két év alatt, mióta megjelent az Enigma. Bevallom, az első rossz vélemények elkeserítettek, és néhányszor elgondolkoztam rajta, hogy talán mégsem lett olyan jó, mint gondoltam. De aztán jött a tízszer-hússzor annyi pozitív vélemény, a fantasztikus ismerősök, barátok, munkatársak, akik mind-mind megerősítették, hogy a könyv jó. Voltak, akik azt írták, hogy megváltoztattam bennük valamit, hatottam rájuk. És én tényleg csak ennyit szerettem volna elérni.