Az utolsó vers
Iskolánk volt tanulója és szerkesztőségünk egyik alapító tagja, Szabó Krisztián emlékére hoztuk létre új rovatunkat, amelybe saját, eddig rejtve maradt írásainkat szánjuk, és persze várjuk a Ti, eddig csak asztalfióknak íródott műveiteket is. Krisztián idén ősszel sajnos súlyos betegségben elhunyt. Utolsó versével, amelyet Facebookon osztott meg, rá emlékezünk.
Itt állok ifjúkorom elején,
De ejh de sok dolgot bánok,
Pedig még csak most kezdődik életem,..
Lehettem volna testem artistája,
Kardom vonzhatta volna az ámulatokat,
Ültömben nyűgözhettem volna sok okos tudósokat.
De időm elfolyt, akár folyón a víz,
Más vizek mossák talpam,
De még mindig mossák,
Nem apadt az, s kardom még lehet íj.
Időm nem fogyott hiába,
Az öröm a mámor itt van bennem,
S az akarat, hogy még naggyá lesz,
Mert a szellem, csak küzd és akar.
- 2015. 09. 10. –