Fiatal gondolatok a part mentén

Írta: Geiger Barbara Írói megj.: "A fogalmazást egyik irodalomórára kellett megírni." - A másolástól tartózkodjunk! -

Hogy milyen egy középkorú élete? Először diploma, munkavállalás, majd családalapítás. Ebben semmilyen fantáziát nem lát elsőre az ember. De másodszorra sem. Annyira egysíkú, és néha lehangoló. Én azt vallom, hogy amit kaptunk, azt becsüljük meg. Ha életet kapsz, használd ki! Én is egy olyan ketrecben ragadtam fiatal koromban, hogy elköteleztem magam, bár utólag nem bántam meg. Ez csak nézőpont kérdése. Valahogy a férfiakat soha sem a fejük vezérelik. A szívemben akkor tombolt a friss és mély érzelem. 

    Hiába tukmálta rám régebben anyám a főiskolát, valahogy nem erre vágytam. Világot akartam látni. Bejárni az összes országot, megismerni a kultúrájukat. Akkoriban ez megingathatatlan volt számomra, és nem hittem volna, hogy ez az álom nem valósul meg. Vagy is inkább… másképp jelenik meg.

Alig voltam harminchat éves, már egy fiúgyermekem született. Ez a kis csöppség keresztülhúzta a számításaimat. Úgy gondoltam, ha egyedül már nem is utazom be a kontinenseket, akkor a párommal együtt talán sikerül, és legalább neki is örömöt szerzek.

Az idő egyre jobban telt, s azt hittem, hogy végleg fel kell adnom azt, ami nekem oly’ kedves. A családom nem volt túl gazdag. Szüleim halála után örököltem egy Duna-kanyarban lévő kis faházat. Azóta több felújításban és hozzáépítésben részesült. Mikor az első gyermekem már meg tudta különböztetni a kalapácsot a vésőtől, megmutattam neki minden hasznos kis barkácsolási trükköt, hogy mikor majd ő is apa lesz, ne kelljen kemény pénzeket fizetnie a javíttatásokért. Vele együtt készítettem el a kert végi sufnit és a kutyaólat is. Kisebbik leányom gyakran epekedett szamócás süteményért, aminek legtöbbször az alapanyagát a közeli erdőből szedtük. A középső leányzó már nem igen akarta kivenni a maga részét a munkából, mert inkább a könyvekbe és a tanulásba vetette magát. De nem róttuk fel neki.

Tegnap, mint mindig, a szokott helyemen ültem a kis kempingszékemen, lent a part mentén. A horgászásban azt szerettem a legjobban, hogy az ember ilyenkor egyedül lehet a gondolataival. Sokáig tűnődtem azon, amit Roland mondott. Igaz, hogy már a gyermekeim érett hölgyekké és úriemberré cseperedtek, mindegyiknek más volt az elképzelése a jövőjét illetően.

„Én színész akarok lenni! Olyan gyönyörűek a ruháik, és az is, ha élményt nyújthatok a másik számára, már boldoggá tesz!” - közölte Annuska, a kisebbik.

„A színészetből nem lehet megélni, Anna! Én biztos orvos leszek. Mert csak egy ilyen munkával tudod biztosítani a családodnak a megélhetést!” - szólt közbe Irén, aki fölényben érezte magát kora miatt.

„Ne vitatkozzatok! Mindenkinek van egy álma, egy olyan munkahely, amit elképzel magának. Amit szeret, és nem un rá pár nap alatt. Csak az a baj, hogy a mai világban sokan már fel sem ismerik a saját vágyaikat, és nem tudják teljesíteni őket. És ez szerintem szomorú!” - Roland pedig ’nagy beszédbe’ kezdett.

„Miért? - kérdeztem - Te mi akarsz lenni, fiam?” Erre pedig egy igen egyszerű válasz jött részéről.

„Olyan akarok lenni, mint Te, apám! A példaképem vagy! Szeretném megvalósítani az álmodat!”

Ekkor egy nagy húzást éreztem a karom minden szegletében, s mivel váratlanul jött, magával is rántott. Úgy csattantam az áporodott vízbe, mint egy ijedt kutya, akit üldöztek, és menedéket keres. Kapálóztam, és segítségért kiáltottam. Sosem tudtam úszni, azonban mindig is kedveltem a vízi tevékenységeket. A tüdőmbe rettentő sok víz került, és miután kinyitottam a szemem, a családom tornyosult felettem. A lányok alig kaptak levegőt a sírástól, feleségemmel együtt. Mikor próbáltam életjelet adni magamról, senki nem figyelt a hangomra. Hívogattam őket, mondtam nekik, jól vagyok, de ők csak folytatták a gyászos hangulatot. Kétségbe estem, hogy talán velem történt valami komoly baj. Lepörgettem ismét az eseményeket magam előtt. Azután már pontosan láttam. Rengeteget ámuldoztam a múlton, a jelenen és a jövőn, hogy megfeledkeztem a pecabotomról, és azzal együtt a vízbe zuhantam. De onnantól minden homályossá vált. Szép lassan felálltam, s amikor erre sem reagáltak, megfogtam a fiam vállát, aki a köves talajon térdelt, kivörösödött arccal. A kezem könnyedén suhant át a testén. Hátratámolyogtam ijedtemben. Olyan reszketés és félelem tört rám, mint még eddig soha. Olyan volt, mint egy vészharang. A halottak tudják, hogy meghaltak, de én még akkor sem tudtam, mikor kitárult egy hatalmas, viktoriánus ajtó felettem. Gyönyörű gyöngy berakásként, tisztán ragyogott. Akkor már az én szemem is könnyes lett a végső búcsútól, s illően elköszöntem tőlük.

„Váltsátok valóra mindazt, amit elképzeltetek! Ne hagyjátok, hogy az utatokba álljanak! Nekem ti voltatok a legfontosabbak! Fentről figyellek majd titeket, kincseim!” - mindegyikük fejére nyomtam egy-egy puszit, s indultam volna, mikor is Roland halkan, de érthetően hozzátette:

„Nem hagylak cserben, apa!” - majd átadtam magam a mennyei fénynek.  

Ha tetszett, oszd meg: